Haikyuu! – avagy a szezon röplabdás animéje

Úgy gondolom, nem kis meglepetést okozott, hogy az elmúlt egy évben ennyire felkapott lett a sport mint téma. Mivel a népszerűsége meglehetősen időszakos – tehát vannak évtizedek, amikor szinte a csapból is ez folyik pl. egy régi a nagyok közül, az Ashita no Joe, és van, mikor kifejezetten senkit nem érdekel, ahogy a Bakumanban is említik a dolgot – pont emiatt nem számítottam rá én sem, hiszen ez utóbbi csupán néhány évvel ezelőtt futott.
Ennél is nagyobb meglepetés volt, mikor bejelentették a Haikyuu!-t. A baseball meglehetősen hagyományás sportnak számít Japánban, emellett valamivel meglepőbb a kosárlabda – a jelenlegi leghíresebb példa rá a Kuroko no Basuke -, hiszen a japánok nem épp a magasságukról híresek. Hasonló a helyzet a röplabdával is, ahol meglehetősen számít, hogy milyen magas egy játékos. Ezt a vonalat bele is vették a történetbe, de erről egy kicsit később.🙂


Mivel itt Európában jóval nehézkesebb nyomon követni minden új mangát, annyira nem csoda, hogy elkerülte a figyelmünket. *Sajnos nem botlunk bele minden utcasarkon a plakátokba, merchet árusító üzletekbe és a magazinokkal zsúrfolt boltokba.* A Haikyuu! ettől függetlenül meglehetősen friss sorozat, a Weekly Shounen Jumpban fut jelenleg is (2012-), sőt, a NEXT-ben debütált, akárcsak a Naruto. Az ilyen friss sorozatoknál fennáll a veszélye, hogy túl hamar fogadják el az anime elkészítésére szóló ajánlatot, így az nem fut majd sokáig, remélhetőleg ebben az esetben ez nem következik be.🙂 *Egyébként meglehetősen sokan sérelmezik is, miért nincs folytatás ebből vagy abból az animéből, hiszen a manga még “tovább tart” történetben, hát egyrészt emiatt, hogy igen, folytatódik, de terjedelemben még nem elég egy újabb évadra.*
A Jumpra, de lassan már minden magazinra jellemző, hogy olyan kéziratokat várnak, melyek azonnal népszerűek lesznek, szükségképpen a történet azonnal “belecsap a lecsóba”. A Haikyuu! azonban *szerintem* ezt az irányvonalat valamelyest mellőzi. A törénet elején Hinata Shouyou csak álmodozik arról, hogy alacsony termetével olyan magasra képes majd ugrani játék közben mint példaképe, a “kis óriás”. Az egyetlen meccs, melyet még alsó-középiskolásként játszik, kudarcba fullad a tapasztalatlansága miatt, ám itt találkozik először nagy riválisával, Kageyama Tobio-val, akivel később a Karasuno középiskolában látják viszont egymást csapattársakként.

A történet kibontakozásával kiderül, hogy a Karasuno régen a nagy iskolák közé tartozott a röplabda versenyeken való szereplésüknek köszönhetően, azonban a jelenlegi csapat – bár nem teljesen reménytelen -, hagy még némi kívánnivalót maga után. Ahogy a csapattagok egyre többet edzenek, illetve ahogy végre edzőt is tudhatnak maguk mellett, gyakorlómeccseken is részt vehetnek, mígnem elkezdődik a bajnokság…
Az első évad 25 részre tervezett, remélhetőleg amint elhúz egy kicsit a manga, folytatást is kap majd. Addig is, aki még nem kezdett bele, de kedveli a témát, annak szívből ajánlom ezt a humort sem nélkülöző sorozatot!🙂

 

Dia no Ace – a sportos témájú animék újabb képviselője

Bár nem mostanában bukkant fel ez az anime – október óta megy, vagyis a 2013-as őszi szezon nagy durranása -, mégis csak most került sorra nálam. Anno elkezdtem nézni a legelső részt, de kb. 10 percig jutottam, majd furcsa módon mégis félretettem, hogy amikor több időm lesz, adok neki még egy esélyt. És milyen jól tettem! A záróvizsgám előtt nagyjából egy héttel vágtam bele újra azzal az elvárással, hogy amíg szünetet tartok a tanulással “csak egy fél órára” – gondoltam magamban, addig kicsit kikapcsolódom. Ebből az lett, hogy 3 nap alatt megnéztem – az addig – 33 részt. Nem mondom, hogy nem volt bűntudatom, hogy ennyi időt elpocsékoltam, de egyáltalán nem bánom, iszonyatos lökést adott mind az önbizalmamnak a vizsga eredményességét illetően, mind a kitartásomnak. Arról nem is beszélve, hogy addigra már elég ideges voltam, és kicsit “játékosabban” elevenítettem fel a japánomat a szóbelihez.


A manga 2006-ban indult a Weekly Shounen Magazin sorozataként – megmondom őszintén, egészen tavalyig egyáltalán nem figyeltem fel rá, bár ehhez hozzá tartozik, hogy a baseball sosem vonzott, hiába tudtam, hogy a japánok imádják és kiemelt sportág náluk.

Egy kicsit írok a történetről is, de eléggé vázlatosan, mivel nem szeretném az eddigi 39 részt részletesen feldolgozni, hogy általában szoktam.
A főszereplő elméletileg Sawamura Eijun, aki az alsó középiskolában olyannyira szerette a baseballt, hogy rávette barátait, csatlakozzanak hozzá mint csapat az iskolák közötti bajnokságokon, ám egyetlen meccset sem nyertek, pedig az iskolát az év végén bezárják. Azon a bizonyos utolsó meccsen egy tokiói csapat menedzsere is részt vett a közönség soraiban, és ösztöndíjat ajánlott neki a Seidou középiskolában. Ami végül meggyőzte főhősünket, hogy elhagyja vidéki otthonát és barátait az álmaiért, az a Seidou zseniális fogójával – Miyuki Kazuyával – való találkozás volt. Az új iskolában – ami egyébként híres a baseball csapatáról – persze rengeteg edzéssel és tehetséges játékossal találkozik, mind riválisokkal és barátokkal. Eleinte még az a célja, hogy Miyukival egy tüzérséget alkosson – Eijun ugyanis dobó -,  ám ezt saját ügyetlenkedése, és egy másik elsőéves, Furuya Satoru útját állja.

Lassan kibontakozik a többi játékos személyisége is: A harmadévesek, akik mindenáron igyekeznek bekerülni az állandó csapattagok közé az utolsó középiskolai évükben, közülük is a Takigawa Chris (Yuu)-senpaial töltött idő kap nagy jelentőséget a történetben. Nem feledkeztek meg a kollégiumi életről és a másodévesekről sem. Nem is beszélve a csapat edzőjéről, aki nem kicsit hajtja meg a játékosait. Egyszóval az ösztöndíj elnyerésétől a csapatba kerülésen át, egészen a nyári bajnokság első két mérkőzéséig jutott eddig a sorozat.

Végül a személyes véleményem: Ahogy már említettem, ezidáig semmiféle kapcsolatom nem volt a baseballal, viszont – az első 10percet leszámítva persze😀 – annyira megszerettem, hogy az valami elképesztő. *Persze nem biztos, hogy az “valódi” baseball is ennyire érdekes lesz majd számomra, hiszen az anime a belső gondolatoknak is hangot ad.* Kicsit furcsa, hogy nem a főszereplő személye miatt várom mindegy egyes héten körmötrágva az újabb epizódot, hanem a mellékszereplők karaktere miatt –  és igen, a nagy kedvenceimet a hangjuk miatt IS imádom! *w*  (Nem árulok el nagy titkot, hogy az abszolút kedvencem Miyuki és Chris-senpai – de az állandó csapat harmadévesei közül hatalmas figura még Isashiki Jun-senpai és Yuuki Tetsuya, a csapatkapitány. Az elsősöknél akad még egy visszafogott játékos, aki kb. az egyetlen, aki nem rivalizál a főszereplő, Kominato Haruichi.


Aki esetleg hasonló indíttatásból nem vágott bele a baseball mélységeibe, ezt az animét naaaaaaaagggggyon tudom ajánlani!🙂 *Egyébként a magyar fordítást az uraharashop csapata végzi, ha valaki jobban szereti ilyen formában nézni🙂 *
Végezetül pedig, kisebb meglepetésemre van még egy manga a témában, mégpedig a Weekly Shounen Jump gondozásában.
Így hát elég valószínű, hogy erről az animéről lesz még szó a részemről!🙂 *Egyébként egyelőre 52 résszel terveznek.*

Sailor Moon Crystal

Beletelt egy kis időbe, de végre ihletet kaptam az íráshoz – bár valószínűleg nem lesz olyan hosszú ez a bejegyzés ^^”.
Mostanában nem egy animében csalódtam *sajnos*, és megmondom őszintén, az új SM-től sem vártam túl sokat. Először is, nem keveset csúszott – több mint egy évet-, ennek ellenére rengetegen, akik még az eredetit szerették – a ’90-es évekből -, kitartottak mellette, és türelmetlenül várták már a remake-et. Néhány héttel ezelőtt ki is jött a trailer, és nagy csalódásomra eléggé megváltozott a design. Alapvetően imádom az elmúlt pár év látványvilágát, nem is ezzel volt problémám, de a szereplők olyan nagyon magasnak és nagyon soványnak tűnnek. Nem értettem, erre miért volt szükség. Aztán pár órával ezelőtt megjelent az első rész az éterben, épp nem volt más dolgom, így a nulla/mínusz elvárásaimmal nekiültem: és pozitívan csalódtam.


Ahogy az várható volt, látványra gyönyörű, és ahogy a történet halad, sokkal jobban beleolvadnak az átdesignelt karakterek. A hátterek nagy része akverallel készült képek, ez olyan régies hatást kelt a mai technika mellett. :) Ami még pluszpont, hogy a régi sorozatok hangminősége elég rossz, ez a verzió persze már messze tökéletes (bár az szinkronhangok lecserélődtek, Usagiét meghagyták). A történet alapvetően ugyanaz, mint a régi, ugyanakkor nekem például a régi emlékeimből nemegyszer ugrott be, hogy “hé! az nem pont úgy volt!” Például mikor Lunát megtalálta, most rálépett, az eredetiben viszont épp egy csapat kisgyerektől mentette meg stbstb. Az egyetlen rész, amit megtarthattak volna, az átváltotás, az sztem túlanimált lett, és csak néhány mozdulat maradt belőle a régi.
Lényeg a lényeg, egy újabb sorozat, melyért megéri hétről hétre körmöt rágni, én mindenképpen tűkön ülve várom a következő részt! *Meg persze Endymion miatt is, aki szintén modernizálódott a ’80-as évek ideáljából *w* *


*Egyelőre nem sok erőt érzek magamban… hát igazából semmihez, úgyhogy, ha még lesz “Na, erről írok egy kicsit” érzésem, akkor hasonló nyúlfarknyi valamivel jelentkezem! ^^”*

Rebirth

Elég sok idő telt el az utolsó bejegyzésem óta, ennek egyetlen oka van: teljesen lefoglalt a végzős év az egyetemen. Szerencsére a napokban sikerült a záróvizsga, úgyhogy arra gondoltam, rövidebb szösszenetekkel kezdek, aztán meglátjuk, hogy alakul.


Először is, ez alatt az idő alatt főleg régebbi animéket néztem meg (Hiiro no kakera, FREE!, stb.), az aktuálisak közül pedig a Kuroko no Basuke 2. évadát – erről mindeképpen tervezek egy külön cikket -, az Inari konkon koi irohát, egy kis csúszással pedig a Nogaramit. Sajnos jó hosszú lista készült arról, melyekre aktuálisan nem maradt időm. A jelenleg futó sorozatokból nagy kedvenc lett a Dia no Ace és a Haikyuu, akárcsak a Kamigami no Asobi. Idén nyáron rengeteg új lesz, amit már kinéztem, így ha időm engedi, behozom a lemaradást!🙂
Bár mangákról nem szoktam írni, e tekintetben nem voltam hajlandó visszavonulút fújni, tartottam a napi min. 2 kötetes adagot! Még nem zártam ki teljesen, hogy ebben a témában is “osszam az észt”, főleg, hogy a szakdolgozatomat a mangákról írtam, és nagy örömömre el voltak ájulva tőle, igaz, fél éves munkám van benne.🙂 *Ééééés el is felejtettem, forrásként volt szerencsém a Bakumanhoz, zseniális, erről is szeretnék majd írni.*
Köszönöm azoknak, akik eddig olvasták a firkálmányaimat, remélem megértitek, miért volt szükségem szünetre. Nos, újraéledés indul!

Acid Black Cherry – Kuroneko (Adult Black Cat)

Sajnos sok projecttel eléggé le vagyok maradva ( FREE, Hakkenden, a müncheni beszámoló második fele…), egyelőre nem látom, mikor fogom tudni pótolni. ^^” Ez a félév most eléggé húzós, de igyekszem azért mindennel foglalkozni egy kicsit.🙂

Ugyan az új single (pontosan a 17.) megjelenéséig még van egy masszív fél hónap – november 20-ára várható -, valami oknál fogva azonban tegnap felkerült a youtubera a PV (ugyan csak egy órára, gyorsan privátra állították, hogy ne töröljék azonnal)!

A facebook csoportban persze azonnal ment a megkergülés, viszont szeretnék megosztani egy nagyon  jó meglátást, amivel ott találkoztam (mivel zárt csoport, inkább nem nevezem meg az illetőt, elismerésem jeléül): ha úgy vesszük, hogy a legutóbbi single, a GreedGreedGreed a Spell Magic, vagyis az első single átgondolása, akkor nem is olyan meglepő, hogy Yasu a Kuroneko esetében a Black Cherry(2. single)-hez nyúlt vissza, mind hangzásban, mind képi világban – bár azt mondják, eddig még nem mutatta be a PV-iben a többi support-zenészét, a Black Cherry-ben és a Shangrila-ban vannak ilyen szereplők, bár azt már nem tudom, hogy tényleg a konkrét staff-e. Így nem nagy meglepetés, amit művelt, és nem nagyzolás részemről, ha azt mondom, tökéletesen látszik benne az igazi Yasu. Minden elem belekerült, ami ő, minden, ami miatt én is beleszerettem!🙂 Ez néhány pillatanatképpel ábrázolom is!🙂

A Black Cherry témája az volt, hogy női szemszögből mutatott egy szerelmi csalódást, az első jelenet mintha ugyanitt folytatná:

kuroneko

Ekkor Yasu, a bárpultos – az arca nem látszik, de annyira jellegzetes a keze!😀 – új italt tölt:

kuroneko2

És a macskák megkezdik a partyt😀 :

adult

black

abcat

kuroneko3

Itt már kezdenek látszani a nagyon-Yasu-s elemek: a fehér ing, a zakó, fonott tincsek és göndörek, a félkezes kesztyű, a néha-műköröm.🙂

ÉÉÉÉs jön a kezdvenc részem, Yasu csak úgy “lazán” vonul lefele a lépcsőn…. hát nemtom, azt azért nemhiszem, hogy sokan utána tudják csinálni :DDD :

kuroneko4

kuroneko5

A kis átvedlés megvolt, de igazából teljesen tipikus, ahogy kinéz: a hosszú  fehér inghez rövid fekete mellény, fekete nadrág – ami szerintem túl bő ehhez az összeállításhoz, de rajta egyszerűen teljesen működik!! és a cipő mindig valahogy olyan egyszerű, de extra.🙂 Annak pedig, aki hiányolná a sálat, megoldotta szőrből! かんぺき~!

Visszatérve a storyhoz, amíg elvonta a lány figyelmét, ráküldött két macskát a táncosok közül, tiszta tündérkeresztanyás story:

kuroneko7

adult black cat

És persze a végén TÉNYLEG kiderül, hogy ő volt a pultban!🙂 :

kuroneko8

Még egy apró megjegyzés, amit a cikk megírása közben vettem észre – a kis cseles, a Kuroneko jelentése csak simán fekete macska… az Adult azért kell bele, hogy a rövidítéssel kijöjjön az ABC – vagyis a solo project tövidítése is.😀

A single ismét 3 verzióban jön ki, a limited DVD-s, a sima és a spec. low-prized, amilyen már a GGG-nél is volt.
Aztán csak győzzük kivárni a hivatalos megjelenést!🙂

The Gazette World Tour 2013 – Munich szept. 27. A

Most döbbentem rá, hogy elmentem teljesen egyedül Németországba, egy The Gazette koncertre…. Mégis hogy várhatja tőlem bárki is, hogy olyan legyek, mint előtte????

Nem tudok nem írni róla. Egy hete próbálom összeilleszteni a darabokat, arról, hogy mi is történt. Kényelmetlenül éreztem magam, visszacsöppenni egy újabb küzdelmekkel teli hétbe, mindenféle feldolgozás és pihenés nélkül.

Ez  volt az első olyan japán előadós koncertem, amire felkészülten mentem, – ergó meghallgattam az új számokat – és ezúttal jól tettem. Egész héten a péntekre készültem, már nagyon fáradt voltam, dühös és türelmetlen a sulitól, és nem vágytam másra, hogy végre a vonaton, úton lehessek, és magam mögött hagyhassak mindent. Nem gondoltam arra, mi lesz utána, sőt, nem is akartam, hogy bármi legyen…  Nagy nehezen el is érkezett a nap, bár a tervem füstbe ment – reggel iszonyatos hideg volt, így az, hogy egy póló elég lesz, nem jött össze. Jóval hamarabb kimentem a pályaudvarhoz, mivel gőzöm nem volt, melyik vágányról fog indulni, vagy hogy is lesz a helyjegy megoldva. Sok idegeskedés és 0 kiírás után csak behúzták a vonatot, és még a helyemet is megtaláltam minden gond nélkül. A csütörtöki elektromos-balesetsorozat után nagyon ideges voltam, nehogy történjen valami az úton, hiszen ez volt az egyetlen járat, amivel relatíve időben odaérhettem. Hatalmas meglepetésemre a 7 és fél órás út nem volt kényelmetlen, még a szomszédom is tök rendes volt, de ami a legdurvább, nemhogy nem késtünk, még egy percel hamarabb be is értünk Münchenbe. A neheze itt következett, ugyanis a telefonom mégis úgy döntött, hogy nem hajlandó rendesen működni külföldön, de szerencsére meg lettem találva! ^w^ Fél 3-kor tehát megindultunk még gyorsan enni valamit, bár nagyon aggódtam az idő miatt, hiszen az a csapat magyar, aki még kiment, már 11-re megérkeztek a buszukkal. Így elég reménytelennek látszott, hogy jó helyünk lesz. Hatalmasat tévedtem. Az Oktoberfest miatt hatalmas dugóba keveredtünk, így pontosan 15 perccel a VIP kapunyitás előtt értünk az egészen különös helyszínre. Kicsit olyan volt, mint egy vidámpark, az előtérben páran lézengtek, majd megláttuk a hatalmas tömeget, a kétoldalán büfékkel. *Nem lehetett azért olyan kényelmetlen emberi szempontból nézve.* Gyorsan kérdezősködni kezdtünk, merre kellene a VIP sort keresni, ami egy lépcsőn kígyózott felfele a kisebbik bejárat felé. Rendesek voltak, nem zavartak minket leghátra, és egy kicsit beszélgettünk is a körülöttünk lévőkkel, főleg arról, hogy a lépcső tetején állóknak miért virít sorszám a kezükön, mikor a jegy már eleve sorszámozott, és nem aszerint álltunk… A biztonságiak mozgolódni kezdtek, és a lépcsőt lezáró szalagon át elkezdtek minket felengedni a többiekhez. A biztonsági őr nem tudott megkülönböztetni minket a sima jeggyel rendelkezőktől, így felkiálltott, mindenkinek VIP jegye van-e, mi pedig egy emberként emeltük a magasba és kiáltottunk fel németül, hogy IGEN! Ezen elmosolyodott és visszakiálltott egy KÖSZÖNÖM-öt, mire mi szintén mindannyian egy SZÍVESEN!-t. ezen már mindenki nevetett, és még egyszer megismétlődött, amit egy srác a sorból le is fényképezett ^w^. Szép sorban felpréselődtünk a lépcsőre, majd 2 ajtón kezdtek minket beengedni, és kaptuk azonnal a nyakunba a VIP PASS-t, amire már hetek óta vágytunk ^w^. Szerencsére nem volt muszáj a galérián maradnunk, így rohantunk le a lépcsőn (SLOWLY – kiáltott a benti őr :D), hogy minél jobb helyünk lehessen, és meg is érkeztünk a 2-3. környékére, jobb oldalra, pontosan Uruha mikrofonjával szembe. Sokan már külön sorba álltak a GOODS pultjánál, de nem akartuk feladni a jó helyünket, hiszen ezért fizettünk pluszban a VIP-ért. Meg amúgyis, vásárolni a koncert után szokás…   Folyt. Köv.

Készülődés az őszi szezonra~!

Akárhogy is nézem, hamarosan vége a nyárnak, és ezzel egyidejűleg fogynak a részek a nyári projektekből.. TwT *Előreláthatólag a FREE! 12 részes, a Brothers Conflict szintén, és nagy valószínűséggel a Hakkenden második évada befejeződik a 13. résszel.* Persze most “csak” ezekkel foglalkozom a kapacitásomra való tekintettel, de már rég fenem a fogam más szezonális sorozatokra is! ^w^ *Nem is beszélve azokról, amiket menet közben újranézek/régebbi, de még nem volt hozzá szerencsém.* Úgyhogy egyelőre nem aggódom amiatt, hogy kifogynék a témából, viszont az ősz az sulit is jelent, így szabadidőben nem nagyon fogok bővelkedni…

upcoming

De nem azért kezdtem bele a mondandómba, hogy mindenkit lehangoljak és/vagy fokozzam a pánikot, kicsit keresgéltem, és már van is egy masszív őszi előrejelzés~! *Egyébként érdemes időről-időre kutakodni, sok lista van – vagy inkább sok változat? -, menet közben változnak a dolgok, mint csúszás, határozatlan időre felfüggesztés stb.* A link tehát…!
Abba nem kezdenék bele, miket tervezek ezek közül *azon egyszerű oknál fogva, hogy soha, semmi sem biztos*, de egyet azért kiemelek. ^w^


A tavalyi év mondhatni legnagyobb animés dobása a shounen szintéren a Kuroko no Basuke volt. Érzésem szerint, kicsit a semmiből robbant be, előtte nem hiszem, hogy sokan olvasták volna a mangát (Fujimaki Tadatoshi, 2008-), mégis egy csapásra őrületté nőtte ki magát, és úgy tűnt, mindenki nézi. Amellett is nagy dolog, hogy sok legendás sporttal – kosárlabdával – kapcsolatos alkotás létezik, és kicsit talány, mi miatt lett most újra népszerű a téma. A felkapottsága mellett nagy valószínűség szerint egyébként is hosszabb sorozattal terveztek, mivel az első évad alapból 25 részes (+OVA-k) *a rögtön kiadott 25 részes terjedelem manapság amúgy is ritka, mint a fehér holló*, arról nem is beszélve, hogy nagyon egy blokknyi történésre összpontosít, így a folytatás majdnem hogy magától értetődő volt. Az első évad eseményei nagyon dióhélyban:

A Seirin Középiskolában megkezdődik az új tanév, ezzel együtt a klubok is megkezdik az újoncok toborzását. A kosarasok ekkor még nem is sejtik, hogy sikerül megkaparintaniuk a Csodák Generációjának “láthatatlan” tagját. Persze nem mondható, hogy a történet Kuroko Tetsuya szemszögéből lenne látható, mégis őáltala ismerhetők meg rettegett és legendás volt-csapattársai, és a többi bajnokságban résztvevő csapat/-tag *kiemelt szerepben azok, akik szintén beújítottak egy kosárlabda-démont, akik mind színekként jelennek meg*. ^w^ Az események lényegében az országos bajnokság történéseit követik nyomon, miközben mindenkinek jut egy kicsi reflektorfény, és persze meccsek idegörlő pillanatait sem szabad kifelejteni, mikor könnyen beleélhetjük magunkat a szerepekbe, és drukkolhatunk kedvenceinknek!

Kép: 1 2 3